Testvérek közt...
Mónika félve osztotta meg velem négyük titkát, mely testvéri jócselekedetként indult, de a 35 éves fiatalasszony súlyos lelki gyötrelmeihez vezetett:
’A lavina nyolc évvel ezelőtt, éppen egy évvel a házasságkötésünket követően kezdett ránkzúdulni. Korábban is rendszertelenül jelentkező és erős fájdalommal járó menstruációim voltak, ekkortól azonban két-háromhetente nagyon erősen elöntött a vér. Egyik orvosi vizsgálat követte a másikat, mígnem megállapították, hogy akkorra már egy lúdtojásnyi méretű mióma okozza a vérzési panaszaimat. Azt mondták az orvosok, hogy ez egy jóindulatú daganat, de mivel folyamatosan növekedett, és mivel hamarosan gyermeket szerettünk volna, azt tanácsolták, távolíttassam el mielőbb, mert terhesség esetén problémákat okozhat. Így gyanútlanul vállalkoztam a műtétre, melynek elvégzését altatásban kértem.
Mire felébredtem, kiderült, hogy a mióma olyan mértékben volt beágyazódva a méhem falába, hogy csak azzal együtt lehetett eltávolítani. Ott feküdtem 28 évesen a kórházban, azzal a szörnyű tudattal, hogy soha nem szülhetek. Nem tudom elmondani azt a fájdalmat és keserűséget, melyet átéltem, s mely hosszú hónapokra mély letargiába süllyesztett. Nagyon szerettem és szeretem a férjemet, inkább úgy mondanám, rajongásig imádom, mégis azt mondtam neki, hagyjon el, váljunk el, alapítson másnál családot, olyan mellett, aki gyermeket szülhet neki. Sanyi azonban kitartott, velem maradt, minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy túljussak ezen a súlyos válságon. Rengeteget beszélgettünk arról, hogy mi lehetne a megoldás, s miután a béranyaság nem járható út Magyarországon, természetesen az örökbefogadás lehetősége tűnt a legkézenfekvőbbnek.
Végigjártuk a különböző hivatalokat, az ezzel foglalkozó intézményeket, de egyre inkább látszott, hogy talán évekig is várnunk kell, s még akkor sem biztos, hogy csecsemőt vehetünk magunkhoz. Talán megérti, de nem akartunk egy hat-hétéves gyerekkel indítani, jóllehet mindenütt ezt tanácsolták, mint azonnali megoldást.
Mi ketten vagyunk testvérek, és nagyon összetartunk. A nővéremet, aki két évvel idősebb nálam, a legjobb barátnőmnek tartom. Tudnia kell, hogy világéletemben felnéztem rá, igazi követendő példaképnek tekintettem, aki mindenben jól boldogul és jól megtalálja a helyét, az egész élete egy sikersorozat. Rögtön érettségi után felvették az egyetemre, az első gólyabálon megismerte nagy szerelmét, három év után összeházasodtak, s Rita a diplomaosztón már nagy pocakkal jelent meg. Három gyönyörű gyerekük született, akik ma 14, 11 és 7 évesek.
Csak úgy, mint gyerekkorunkban, most is minden fájdalmamat, gondolatomat megosztottam Ritával, aki mindig megtalálta a megfelelő vigasztaló szavakat. A három kisgyerek mellett is mindig jutott ideje és energiája arra, hogy meghallgasson, hogy lelket öntsön belém és segítséget nyújtson.
Egyik este Ritáéknál voltunk Sanyival, és amikor a gyerekeik lefeküdtek már, egy-egy pohár bor mellett beszélgettünk négyesben, s újra szóba került a mi keserű gyermeknélküliségünk. Szinte megállíthatatlan zokogásban törtem ki, amikor egyszer csak elhangzott a mondat: „van megoldás”. Kérem, ne borzadjon el attól, amit mondani fogok, tudom, hogy furcsán hangzik, de meg kell értenie a helyzetünket. Igazából ma sem tudom pontosan, hogy hogyan jött a gondolat, kinek pattant ki az agyából, vagy ki mondta ki először: valahogy egyszerűen magától értetődően jött elő, mintha már egy ideje benne lett volna a levegőben. Rita mindhárom terhességét könnyen viselte, a gyerekek gyorsan, rövid vajúdás után jöttek világra. Mindig is azt mondta, ha csak ezen múlna, akár húsz gyereket is szülne, de hát fel is kell nevelni őket. A három gyereket tekintették az ideális létszámnak.
Valahogy ebből is következett a gondolat, és abból, hogy mégiscsak jobb lenne egy olyan gyereket felnevelnünk, aki legalább félig a mi vérünk. A férjem egészséges, Rita egészséges, miért is ne hordhatna ki a férjem által fogant gyermeket, akit a sajátunkként felnevelhetünk ?
Amikor ellenkezni akartam, Rita azzal a hasonlattal állt elő, hogy ha vesebeteg lennék, akkor is azonnal felajánlaná a fél veséjét, hogy segíthessen és meggyógyulhassak, ő ezt természetesnek tekinti.
Hetekig vívódtam-vívódtunk, többször átbeszéltük négyesben a helyzetet, mondhatni teljesen racionális síkra vittük. Még az is szóba került, hogy ez csak egy aktus, amiben nincsenek érzelmek, s úgy képzeltük, mindenki boldog lesz. Megállapodtunk abban, hogy mindez négyünk titka marad.
Biztosra akartunk menni, ezért Rita hőmérőzni kezdett. És elérkezett a nap, amikor telefonált: úgy érzi, ma fogamzóképes. A sógorommal kivittük a gyerekeket az állatkertbe, és kínosan ügyeltünk arra, hogy közben csak semleges témákról beszélgessünk. Azóta sem tudom, mi játszódott le akkor és az eltelt idő alatt benne. Amikor hazaértünk, Rita és Sanyi terített asztallal, vacsorával vártak bennünket. És persze nem beszéltünk a „dologról”.
Rita négy hét múlva örömmel tájékoztatott bennünket, hogy másállapotban van. Attól kezdve még többet voltam náluk, segítettem a gyerekek ellátásában, s óvva figyeltem minden lépését. Mintha valami köd vagy felhő ült volna az agyamra, szinte lebegtem, és szinte azt éreztem, mintha én magam lennék terhes. Rita pocakját tapogattam, vártam, és készültem az anyaságra. Hogy a környezetünk ne gyanakodjon, az utolsó két hónapra közös házat béreltünk a Balatonnál, ott voltunk Ritával és a gyerekekkel, a férjeink onnan jártak fel dolgozni. Közben mi eladtuk a pesti lakásunkat, s régi álmunknak megfelelően vettünk egy házat egy csendesebb, de jól megközelíthető kisebb faluban. Sanyi elvégeztette a szükséges felújításokat és lebonyolította az átköltözésünket.
Berni 2005. augusztus 15-én született. Ott voltam a születésénél, s elsőként én vehettem a kezembe akkor, amikor még a köldökzsinór Ritához kötötte.
Egy hét múlva hazavittük, mintha a sajátunk lenne, a nővéremék pedig visszatértek a saját lakásukba a „nyaralásból”.
Berni csodálatos kislány, sok örömet hozott az életünkbe, de….
És itt van ez a „de”. Vagyis itt vagyok én az érzéseimmel, gondolataimmal. Születése óta nem beszélünk magunk közt sem erről a témáról, mintha meg sem történt volna. De én látom azt a köldökzsinórt a mai napig, és egyre erősebben érzem, tudatosodik, hogy nem én vagyok Berni édesanyja, hanem a nővérem. Egyre inkább bűnösnek érzem magam, hogy kölcsönvettem más gyerekét. Rettegek, hogy mikor szól rám valaki, hogy ideje visszaadnod. És rögeszmésen kezd foglalkoztatni az a gondolat is, hogy mi történhetett a fogantatásakor. Mit érzett akkor Rita és Sanyi, milyen élvezetet éltek át, és mit éreznek azóta egymás iránt, betegesen kezdek féltékennyé válni rájuk.
A nővéremékkel ritka és távolságtartó lett a kapcsolatunk. Ugyanakkor, ha telefonál, félve figyelem minden mondatát. Amikor Berni felől érdeklődik, aggódó anya módján teszi, én legalábbis így érzékelem. Amikor Sanyiról kérdez, a kislánya apjáról kérdez az én olvasatomban. Az jár a fejemben, hogy mi van akkor, ha nem is egyetlen aktus volt közöttük, hanem azóta is titokban szeretik egymást és rendszeresen találkoznak ?
Súlyos kétségek ezek, amik között vergődöm, és nem tudok igazán boldog lenni. Sanyi fantasztikus és nagyszerű apa, mindig büszke ránk, dicsér, hogy milyen jó, odaadó anya vagyok, de ezzel csak újabb fájdalmat okoz, amit nem mondhatok meg neki. Szeret, figyelmes, csakúgy, mint a kapcsolatunk elején, s én, mint mondtam, rajongásig szeretem őt. És nagyon szeretem Bernit, de egyre gyakrabban jut eszembe, amikor ránézek, hogy ő nem az enyém, soha nem is lehet. S hogy bűnös vagyok, csaló, és nincs jogom lopott örömökhöz, csalfa boldogsághoz.
Ezért vagyok most itt és osztottam meg önnel a titkunkat. Mit gondol, van segítség és feloldozás?’
Kapcsolódó írások :