Bemutatkozás
Szemléleti hátterem
Harmadéves pszichológushallgató voltam, amikor megnyitotta kapuit a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztály. A főépületet még javában tatarozták, csak az ambuláns rendelés indulhatott meg egy kis faházban. Kezdetleges technikai eszköztár állt rendelkezésre, mely az egyéni és csoportos terápiákat hivatott rögzíteni, s melynek segítségével elemeztük, értelmeztük a helyzeteket, a lejátszódó lélektani, dinamikai folyamatokat. Tündérhegyen a szakma nagyjai képviseltették magukat, ittuk szavaikat, lestük módszereiket, azonosultunk gondolkodásukkal. Nem számított a körülmények mostohasága, lelkesen buszoztunk a hegy tetejére, kuporogtunk a kényelmetlen székeken és szívtuk magunkba a tudást. A legnagyszerűbb talán az volt az egészben, hogy életemben először éreztem azt, hogy itt mindenki egyenrangú, hogy mindenki elmondhatja a meglátásait, hogy senki senkit nem szól le. Értéke volt az elhangzott szavaknak és meglátásoknak, függetlenül attól, hogy főorvos vagy pszichológustanonc ajkán formálódtak. Az ELFOGADÓ LÉGKÖR mintapéldája, így, csupa nagybetűkkel.
Tudtuk, hogy valami rendkívüli dolognak vagyunk részesei, hogy Tündérhegy meghatározó mérföldkő nem csak a hazai gyógyítás, a pszichoanalízis újabb térhódítása, a pszichológiai szemlélet formálása, de saját életünk, szakmai fejlődésünk tekintetében is.
Szakmai fejlődésem tehát analitikus talajról indult. A későbbiekben részt vettem számos saját élményű, kiképző egyéni és csoportterápián, megismertem újabb és újabb pszichológiai szemléleteket és megközelítéseket. Módszereim kialakítása során igyekeztem mindezeket integratív módon ötvözni.
Az általam kidolgozott és alkalmazott terápia mindig egyénre szabott, melyben a személyiség és a felmerülő probléma, tünetegyüttes természetének megfelelő mértékben kapnak hangsúlyt a rogersi személyközpontú, a humanisztikus, a kognitív pszichoterápia elméleteiből beépített elemek.
A menü további cikkei
Kapcsolódó írások :