Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy azokat a történeteket, melyeket könyvben olvasva hihetetlennek, meg nem történhetőnek gondolnék, maga az Élet írja. Ezt éreztem akkor is, miközben a 29 éves Erzsébet szavait hallgattam:
’Olvastam a múltkor egy írását arról az anyukáról, akinek a nővére szült gyereket, és csalónak érzi magát. Ezért kerestem fel, mert ha ő csaló, akkor mit mondjak én magamról ? Rögtön a lényeggel kezdem: egyre rosszabbul érzem magam amiatt, mert becsaptam az egész világot, azokat, akiket szeretek, akik a legfontosabbak nekem. Pusztán azért, mert azt hittem, így boldoggá tehetem mindnyájunkat.
A történethez hozzátartozik, hogy mi egy kis faluban lakunk, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenki tud mindenről, ahol semmi nem maradhat titokban.
A párommal szinte gyerekkorunktól ismerjük egymást, még 16 éves sem voltam, amikor udvarolni kezdett. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem, az érettségim után egy évvel összeházasodtunk. A közeli város kórházában kaptam ápolónői munkát, hamarosan beiskoláztak, így felnőtt szakápoló lettem. A férjem kőműves, rengeteg házat épített fel a környéken. A mi házunk is hamar felépült, kalákában dolgoztak a rokonokkal, ismerősökkel. Amint kész lett a ház, megindultak a nekünk szegezett kérdések: mikor lesz már gyerek, mikor jön a trónörökös? Zrikálni kezdték a férjemet, „na, kell egy kis segítség?”. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, de nem igazán beszéltünk róla. Tudja, a párom nagydarab, erős ember, futballozik is a helyi csapatban, majd kicsattan az egészségtől. Mégis, valahogy éreztem, hogy gondok lesznek, és azt is, hogy miatta nem esem teherbe. Azt tudtam, hogy gyerekkorában többször volt nagyon magas lázzal járó görcse, többször rohantak vele az ügyeletre. De anyja szerint kinőtte, 14 éves korától még egy megfázása sem volt. Mégis elgondolkodtatott ez a lázgörcs dolog, meg hát annyi mindent láttam-hallottam a munkám során is, hogy nem tudtam megnyugodni. Abban biztos voltam, hogy ő hallani sem akarna semmilyen orvosi vizsgálatról. Ezért kénytelen voltam titokban elvinni egy kis spermiumot, s megkértem a laborosunkat, hogy nézze meg. Természetesen neki sem mondtam meg, hogy a minta a férjemtől származik. Az eredmény lehangoló volt: egy darab mozgó spermiumot sem talált a laboros, azt mondta, ez a férfi egyértelműen steril.
Bár számítottam valami hasonlóra, mégis leforrázva álltam. Mitévő legyek? Józsinak ezt soha nem mondhatom el, az önérzete ezt nem tudná elfogadni, elemésztené magát, vagy a büszkeségét, makacsságát ismerve, egyre csak hangoztatná, hogy ő egészséges férfi. A környezetünkben mindenki azt suttogná, hogy „nem férfi”, anyósom pedig – aki már egy ideje nyíltan engem hibáztatott, amiért nem szültem neki unokát -, szintén hallani nem akarna ekkora „szégyenről”. Titokban kellett tehát tartanom, nem beszélhettem senkivel erről, és hónapokig csak emésztettem magam. Közben már állandósultak a szemrehányások, hogy biztosan „csinálok” valamit a gyerek ellen, és kényelemből nem akarok szülni.
Örökké szomorú, rosszkedvű voltam, már a kórházban is kérdezni kezdték, hogy mi a baj velem, annyira megváltoztam. Ebben az időszakban feküdt az osztályunkon egy férfi, aki állandóan bókolt, próbált felvidítani, „Bánatos Angyalszemű”-nek nevezett. Többször utalt arra, hogy ő megtalálná a módját, hogyan lehetne engem boldoggá tenni. Amikor megkapta a zárójelentését, távozása előtt megkeresett és meghívott egy kávéra. Azt hiszem, akkor még egy teljesen ártatlan találkozásra gondoltam vele. Vagy talán már akkor is a tudatom mélyén ott bujkált a remény, hogy valóban boldoggá tesz? Nem tudnám biztosan megmondani. Találkoztunk, kávéztunk, majd újra és újra találkoztunk, míg egyszer a kávézóból a lakására mentünk. Mindössze két hónapig tartott ez az egész, hetente egy-egy délutánt töltöttünk együtt. Ő úgy hitte, hogy a férjemnek is van valakije, és ezt bosszulom meg a légyottokkal. Meghagytam ebben a hitben, s két hónap után bejelentettem, hogy a férjem most már visszatért hozzám, így nem találkozhatunk többé.
Akkor már tudtam, hogy gyermeket várok tőle. Úgy gondoltam, az ígéretét teljesítette, boldoggá tett. Nem jelentett ő számomra ennél többet, és biztos, hogy ha a férjemnek lehetne gyereke, soha nem is csaltam volna meg.
Igyekeztem csak előre nézni, elfelejteni ezt az egész kapcsolatot, s férjem örömét látva szinte el is hittem, hogy meg sem történt, s hogy Józsi a gyerekem apja.
A terhességem idején mindenki elkényeztetett, szinte a tenyerén hordott. A párom nem engedte többé, hogy bejárjak dolgozni, mondjuk nehéz is lett volna a sokszor 90-100 kilós betegeket emelgetnem. Anyósom az első perctől mosott, takarított ránk, naponta hozta át a főtt ebédet.
Józsika 2006 júniusában született 4 és fél kilóval. Kicsattanó, egészséges baba volt, a mai napig stramm gyerek, az egész család büszkesége, anyósom kedvenc unokája.
Még be sem töltötte az egy évet, amikor a párom bővíteni kezdte a házat, hogy legyen elég hely a többi gyereknek is. „Meg sem állunk négy gyerekig” – mondogatta mindenkinek nagyon lelkesen.
De a kistestvér persze azóta is várat magára…
Már nem olyan súlyosak és élesek a kérdések, mint annakidején, de érzem, most is mindenki titkon engem hibáztat.
Sokszor elfog a félelem, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy nem Józsi a gyerek vérszerinti apja? Az igazi apát szerencsére azóta sem láttam, csak egy kalandnak tekintett, és azt hiszem, ő is megkönnyebbült, hogy olyan hamar továbbállhatott.
De mi lesz, ha mégis valami miatt rájönnek, hogy évek óta hazudok és becsaptam őket? Hogyan magyarázhatnám el bárkinek is, hogy nem tehettem mást, hogy csak jót akartam, boldoggá tenni a páromat, a családot és persze magamat? Hogy nem megcsaltam a férjemet, csak gyereket akartam szülni neki? Ha kitudódna, azt a szégyent nem élném túl…
Azonban amikor Józsikára nézek, úgy érzem, újra megtenném, bármit megtennék érte. És bármit megtennék azért is, hogy legyen még legalább egy vagy két gyerekem.
Mit tegyek, mit tud nekem tanácsolni?’
Indítsa el a QR kód alkalmazást, tartsa a kamerát a vonalkód fölé és amennyiben a telefonnak sikerült beolvasnia a kódot, egy halk hangjelzés után a képernyőre ki is írja az adatokat. 
Online pszichológiai tanácsadás? Amikor először hallottam erről a más országokban már bevált módszerről, megvallom őszintén, hogy élesen tiltakoztam. Azóta eltelt pár év, megváltoztak a dolgok, így a vélekedésem is.
Amikor egy házasság válságba kerül, amikor két ember egy ideje már nem igazán tud szót érteni egymással, nem képes közös nevezőre jutni, szinte jeges zuhanyként fogalmazódik meg a válás gondolata.
Közismert statisztikai tény, hogy napjainkban minden negyedik házaspár szembesül a vágyott gyermekáldás elmaradásával.